Mit jelent számomra a hála krónikus betegként?

Az utóbbi időben egyre többet nosztalgiázok. Újra előveszem a régi ruháimat, amelyeket különleges alkalmakra tartogattam és évek óta hozzájuk sem nyúltam. Magamra fújom a kedvenc parfümömet, amit csak különleges alkalmakkor mertem csak használni, nehogy hamar elfogyjon. Előveszem nézegetni a most már egyáltalán nem viselt ékszereimet. Újrarendezem a kedvenc emléktárgyaimat, a régi nyaralási emlékeimet, amik még az egészséges időszakomból származnak. Mintha minden apró mozaik darab egy-egy újraélt élményfoszlány lenne a múltból.
Ez nem a „halálra készülés”, nem búcsú, hanem inkább egyfajta kapaszkodás: az emlékekből merítek erőt és közben próbálom bepótolni mindazt, amit a betegség miatt háttérbe kellett szorítanom.

De közben felmerül bennem a kérdés: Lehetünk-e hálásak krónikus betegként? – És ha igen, mit jelent számunkra a hála?

Az alábbi lejátszóban egy rövid részletet hallhatsz a cikkből:

A teljes epizódot a Spotify megnyitása után hallgathatod meg ITT!

Mit jelent a hála egészségesen – és mit jelent betegként?

Egészségesen sokszor a „nagy dolgokért” vagyunk hálásak: egy utazásért, egy sikeres vizsgáért, egy jól sikerült családi ünnepért. Krónikus betegként azonban a hála más jelentéssel bír.
Nem arról szól, hogy minden rózsaszín ködben úszik vagy hogy folyamatosan hálálkodni kell mindenért – hanem arról, hogy észrevesszük azokat a pici dolgokat, amelyek mégis erőt adhatnak.

Én például mozgásszervi betegként megéltem azt is, hogy 36 évesen az ágyból is csak segítséggel tudtam kikelni. Öltözködni, járni, mozogni a lakásban is csak segítséggel tudtam. Ma már mindezt önállóan teszem. Persze vannak rosszabb periódusok a betegségem lefolyásában, amikor előjönnek ezek a korlátozottságok, de akkor teszek annak érdekében, hogy ne húzzon le a negatív gondolati spirál és túléljem azt az időszakot. Éppen ezért hálás vagyok a jelenért, mert tudom, milyen, amikor ezek hiányoznak.

Az átkeretezés ereje

A hála sokszor nem más, mint átkeretezés.
Amikor a legrosszabb napokhoz viszonyítok, akkor látom igazán, mit kaptam vissza. A hála nem azt jelenti, hogy ne fájna a betegség, vagy hogy ne lennének nehéz napjaim. Inkább azt, hogy a rosszabbhoz képest tudok örülni a mostani helyzetnek.

Ez a szemlélet segít abban is, hogy ne csak veszteségként tekintsek a betegségre, hanem meglássam benne a lehetőséget: új dolgokat tanulok meg önmagamról, jobban értékelem a mások számára jelentéktelennek tűnő pillanatokat és olyan apróságokból is tudok örömet meríteni, ha felnézek az égre és a lemenő nap csodálatos fényeit látom.

Hála és szenvedés – nem kizárják, hanem kiegészítik egymást

Fontos kimondani: a hála nem azt jelenti, hogy mindig mosolyogni kell és nem szabad panaszkodni! A szenvedés valós és jogunk van megélni.
A hála inkább egyfajta egyensúly: miközben elismerem, hogy nehéz – közben mégis tudok találni kapaszkodót is. Egy kedves emlékben, egy nyugodt percben, egy kedves szóban vagy a természetben gyönyörködve.

Ez a kettő – a fájdalom és a hála – együtt alkotja a teljes valóságot. És talán pont ettől lesz hiteles: mert nem tagadja le a szenvedést, de nem is engedi, hogy az mindent elborítson.

A hála, mint „csendes igen” az életre

Számomra a hála krónikus betegként már nem hangos ünneplés, és nem arról szól, hogy „minden tökéletes”.
Sokkal inkább egy csendes belső hang: Igen, nehéz – de vannak életcéljaim, amelyek erőt adnak.
Vannak emlékeim, amelyekbe kapaszkodhatok és azokat senki nem veheti el tőlem. Vannak apró és nem apró örömök, amelyeket megélhetek. És van olyan mozdulat, amelyet mozgásszervi betegként korlátozottság nélkül meg tudok tenni.

Ez volna az én hálám. Nem túlzó, nem rózsaszín ködbe burkolt – hanem valós. És talán pont ettől gyógyító…