Utazás krónikus betegséggel – Élmények új formában
Nem utaztam el sehová – mégis „utaztam”
Egy krónikus beteg története arról, hogyan lehet új módon megtalálni az élményeket.
A krónikus betegséggel való együttélés egyik legnagyobb nehézsége az, hogy a mindennapi élet ritmusa megváltozik. Ez nemcsak a munkavégző képességet vagy a társas kapcsolatokat érinti, hanem a szabadidős tevékenységeket is. Sok dolog, ami korábban természetes része volt a krónikus betegséggel élő emberek életének, hirtelen elérhetetlenné válhat. Az egyik ilyen terület számomra az utazás volt…
Az alábbi lejátszóban egy rövid részletet hallhatsz a cikkből:
A teljes epizódot a Spotify megnyitása után hallgathatod meg ITT!
Ami természetes volt – amíg el nem veszett
Nem voltam kifejezetten „nagy utazó”, mégis nagyon szerettem kirándulni, új helyeket felfedezni, akár csak egy hosszú hétvége erejéig. Akkoriban talán nem is gondoltam arra, milyen nagy érték ez a fajta szabadság. Amikor a gyermekeim megszülettek, ez a szabadság ideiglenesen kicsit korlátozódott, majd amikor nagyobbak lettek, ismét könnyebb volt programokat, utazásokat, kirándulásokat szervezni. Volt néhány felhőtlen, közös évünk együtt, igazi családként. Majd jött a betegségem, és kiestem ezekből a programokból – pedig akkor még a gyerekeim igényelték volna.
Aztán eltelt 10 év. A gyerekeimből kamaszok lettek, akik már nem a szülői társaságra vágynak, hanem a saját útjukat járják. És ekkor jött az a gondolat, hogy milyen jó lenne most a férjemmel kettesben élvezni az életet, utazni és kirándulni. Csakhogy ez most – egyelőre – ábránd maradt.
Az utazás jelentősége akkor értékelődött fel számomra, amikor szembesültem azzal, hogy erre már nincs lehetőségem.
A krónikus betegségem következtében a terhelhetőségem jelentősen megváltozott. A fáradékonyság és a mozgásszervi fájdalmak miatt a mozgásterem gyakorlatilag a lakóhelyem közvetlen környezetére korlátozódott. Sok mindent sikerült az évek során az állapotomhoz igazítanom, de bevallom – az utazás hiánya sokáig nagyon erősen jelen volt az életemben. A diagnózis után volt egy időszak, amelyet sok krónikus beteg ismer: a gyász és az alkalmazkodás időszaka. Sok időbe telt, mire lelkileg el tudtam rendezni magamban a megváltozott körülményeket. Egyre gyakrabban jutott eszembe, milyen jó volt régen kirándulni, szép helyeket látni, kimozdulni otthonról és élvezni az életet.
Grafika, fotó: Canva
Visszatérés a régi élményekhez
Körülbelül 1 évvel ezelőtt egyszer csak gondoltam egyet, és elővettem a régi utazásaim során készült fényképeket. Nem azért, hogy fájdalmasan visszavágyjak a múltba, hanem hogy hálával gondoljak vissza azokra az élményekre, amelyekben korábban részem lehetett.
Ekkor támadt egy ötletem: Utazás könyveken keresztül!
Elkezdtem utazással kapcsolatos könyveket olvasni: útleírásokat, útikönyveket, élménybeszámolókat. A helyi könyvtárból is kölcsönöztem könyveket és volt néhány, amit később meg is vásároltam. Így kialakult egy kisebb útikönyv gyűjtemény. Olvasás közben rájöttem valamire. Egy jól megírt útleírás vagy egy gazdagon illusztrált útikönyv segítségével szinte ott tudtam lenni az adott helyszínen.
A szöveg és a képek segítségével el tudtam képzelni a tájakat, a városok hangulatát, az utcákat, az embereket. Ezáltal újra fel tudtam idézni azt az élményt, amely korábban az utazásokhoz kapcsolódott.
Ezeket a kellemes élményeket a meditációim során is felhasználtam: gondolatban újra bejártam azokat a helyeket, ahol korábban jártam.
Virtuális utazás – egy új lehetőség
Nem sokkal később egy másik dolog is szembejött velem. Felfedeztem egy külföldi videós YouTube-csatornáját (Walk with me Tim: https://www.youtube.com/@WalkWithMeTim) – egy fiatalemberét, aki a világ különböző pontjaira látogat el.
Sokszor a feleségével és a kisfiával utazik, és bár ezek az utak már szponzorok támogatásával valósulnak meg, a hangulat mégis közvetlen és barátságos. Egyáltalán nem tölt el irigységgel, hogy elképesztően szép helyekre jut el – sőt, inkább hálás vagyok neki, hogy engem is „el tud vinni” ezekre a helyekre. A videók nézése közben ráadásul az angol nyelvtudásomat is fejlesztem, így össze tudtam kötni a kellemest a hasznossal.
Van egy másik YouTube csatorna is (JUtah: https://www.youtube.com/@jutah), amely szintén közel áll hozzám.
Ezekben a videókban egy autó szélvédője mögé helyezett nagy felbontású kamera rögzíti az utat. Nincs narráció, nincs zene – csak a mozgás és a látvány. A kamera lassan halad végig különböző városokon és tájakon, és a YouTube beállításainak köszönhetően a videó sebessége akár lassítható is. Los Angeles, Las Vegas, New York, London, Tokió – vagy éppen a Yellowstone Nemzeti Park és a Grand Canyon. Amikor egy ilyen videót nézek, szinte úgy érzem, mintha én is ott ülnék az autóban. Egy ilyen felvétel segítségével például „eljuthattam” a Grand Canyonhoz is. A látvány, a táj és az út hangulata olyan élményt adott, amely bár nem helyettesíti a valódi utazást, mégis közelebb hozza azt a szívemhez és a lelkemhez. Így alakult ki számomra ez az újfajta utazási forma.
A képernyő előtt eltöltött időmet erősen korlátozom, mert ez sok energiát igényel, de havonta 3–4 alkalommal alkalmat kerítek arra, hogy ilyen jellegű videókat nézzek 20-30 perc erejéig – és ez engem nagyon feltölt.
Egy apró lépés – mégis hatalmas élmény
Aztán pár hónapja jött egy ötlet, amikor az utazás élménye még ennél is kézzelfoghatóbbá vált. Korábban többször volt alkalmam repülővel utazni, és mindig nagyon szerettem a repülés hangulatát: a repülőterek nyüzsgését, a felszálló gépek látványát, az indulás izgalmát. Ráadásul légifolyosó alatt lakunk, így naponta gyönyörködöm a le- és felszálló gépekben. Amikor az állapotom egy kicsit megengedőbb volt, elhatároztuk a férjemmel, hogy teszünk egy apró, de számomra nagyon jelentős lépést: kilépek a komfortzónámból, és elindulunk itthonról a repülőtérre.
Egy éjszakát töltöttünk a Liszt Ferenc repülőtér mellett található szállodában. Nem utaztunk el sehová. Nem ültünk repülőre. Mégis olyan volt, mintha egy utazás részesei lennénk. A megérkezés napján élveztük a szálloda hangulatát. Több évnyi otthon töltött idő után már az is különleges élmény volt, hogy kiszakadtam a megszokott környezetből, és máshol lehetek! Este kimentünk a repülőtér kilátóteraszára és órákig figyeltük a felszálló és leszálló repülőgépeket. Mindketten szeretjük a repülőket, így ez önmagában is nagy élmény volt. Az esti fények, a hangulat számomra csodálatos… Másnap hajnalban ismét kimentünk. Megnéztük a napfelkeltét és figyeltük, ahogy a repülőtér lassan életre kel. Egyre több utas érkezett, egyre több gép indult útnak. Teljesen más szemmel néztük ezt, mint amikor korábban mi is utaztunk.
Ott ültünk a teraszon, és néztük a repülőtér reggeli ébredését. Majd délután, amikor eljött a szállodai kijelentkezés ideje, összepakoltunk és hazamentünk.
Miért volt ez számomra nagy dolog?
Ez kívülről talán egy furcsa történetnek tűnik – sőt, talán mások számára érthetetlen is, hogy ez a kiruccanás valakinek ennyire nagy örömet tud okozni. De egy krónikus beteg életében egy ilyen élmény felértékelődik.
Nem azért, mert messzire utaztam.
Hanem azért, mert megtaláltam a módját annak, hogy a korlátaim ellenére is megéljek valamit abból, ami korábban fontos volt számomra.
Amikor az élet beszűkül – új utak nyílhatnak
A krónikus betegséggel való együttélés gyakran azt jelenti, hogy bizonyos lehetőségek beszűkülnek. Az élet azonban tartogat meglepetéseket és megoldásokat. Sokszor nem az történik, hogy valami megszűnik – hanem az, hogy más formát ölt.
Az öröm forrásai megváltoznak.
Az élmények más módon valósulnak meg.
Az alkalmazkodás új, kreatív megoldásokat teremt.
Ami az egyik embernek működik – a másiknak lehet, hogy nem fog. De mindenki megtalálhatja azt az utat, amely az ő élethelyzetéhez, állapotához és lehetőségeihez illeszkedik.
Néha ez egy könyv.
Néha egy videó.
Néha egy különleges séta.
És nekem ilyen volt egy éjszaka a repülőtér mellett.
Az út nem mindig vezet messzire, de attól még lehet igazi utazás…
